http://szivarvanyhaz.freewb.hu/És ölelés. Mindenek felett ölelés...
Magány...
A magány most idesétál-
Borúját húzza, borítja rám.
Méreget, tovább áll aztán
Nehéz kacatok, foltozott emlékek-
Távolodó tegnapok.
Ridegen rántja meg vállam- ő rég bennem él.
Zuhan a szutyok, kacatos emlék.
Zenédet hallgatom, mindig azt ringatom:
Átemel a holnapon.
Aszály
Az esőcsepp óvatosan,
lassan kopog.
Szégyenkezve érinti
a szomjazó levelet.
Talán már elkésett...
de annak száraz, ráncos az ajka
csücsörítve, mohón szívja.
S bátororodik az esőcsepp is:
zuhatagként teríti be.
Hosszas vágyakozás után
végre kisímult a levélke-
örömkönnye még csordogál,
mikor alábbhagy a rázúduló vihar.
Mára újjászületett,
De a holnap még talány.
Várakozás
Ébredni ölelés nélkül,
Felkelni célok nélkül.
Nem enni, nem tenni,
Vánszorogni hangok nélkül-
Meg-megállni erőtlenül.
Kapaszkodni a múltba,
Elengedni a holnapot.
Ma csak várni az estét-
Félszegen elküldeni egyetlen szót csupán:
hiányzol...
S várni a visszautasítást
Betakarózni bántó szavakkal.
Éjjel álmok nélkül lefeküdni,
Várni, várni csak reménytelenül
Csendes
Köszönöm a csendet, amit adtál nekem,
Hogy nem voltál türelmetlen,
S ha voltak is vívódásaid közben,
nem osztottad meg velem.
A csend most feltölt engem,
Tisztába tette az érzéseimet, megéltem a hiányod,
- ami jól esett.
Megérkeztem oda, ahol ebben a pillanatban
biztosan tudnám Rád bízni a lelkem s a testem.
Úton, folyton úton vagyunk.
Érzések csaponganak, az ész cserbenhagy,
a test is kihátrál néha.
El kell engednia kezünk, hogy újra szoríthassuk -
Kétségek nélkül, vágyódva
s ma reggel elképzeltem, ahogyan magadévá teszel.
Vissza kell lépni olykor egyet, hogy előrébb jussunk.
El kell csendesedni, hogy újra ordíthassunk, s kacagjunk.
A csend... csak a kétkedőket választja széjjel.
Megérkezés
Mindennap egyre közelebb - néha hátra,
Aztán duplán előre, kis lépésben, nagy sóhajjal.
Ma is megérkeztem kicsit,
láttam a szemedben, hogy nyitva van a kapu.
Beléptem, s kicsit érdes volt a lelked mikor
végigsimítottam, de vert alatta a szív...
s minden ölelésem egyre szelídebbé tett
Cím nélkül
Szeretlek...
A legelcsépeltebb, de egyszerűségében az egyetlen mindent leíró szó a szerelemben
Kitér mindenre a maga pőreségében.
Ismeri a szíved minden tévedéstől félreütését.
Hallja az agyad elkalandozó bűnös gondolatait,
A szád sután, átgondolatlanul kimondott buta szavait.
Szeretlek ismeri vágyadat, melyet éjjelente magadnak is félve vallasz.
De Szeretlek azt is tudja, hogy most van itt a pillanat, hogy
Szíved,agyad szád s a vágyad ereimbe átcsorgasd,
s minden apró vércseppel most végleg eggyé vállhass.
Szeretlek egyetlenszer jön Feléd.
Szeresd és dédelgesd -
örökre eltűnik,ha nem vigyázol rá...
Vágyakozás 18-
Ahogyan ma vágytam Rád-
az maga volt a tisztán áttetsző tenger
lágyan morajló hullámzása.
Vad harag nélkül simítva végig a selymes
homokot, majd határozottan mélyre rántva.
Így akartalak ma: az erőd szelíd magad alá gyűrésével,
Sebzett lelkem símogatva, testem felszolgálva
Egyetlen hatalmas lökéssel Téged a csúcsra juttatva.
Csendben sikoltva, örökre hallgatva
-koccanó homokszemeket, s közben -
combomon csordogál az Élet....
Rehabilitált lélek
Ne add vissza, csak ha már jól érzi magát egészen
Takargasd be este, ne fázzon
Etesd is meg, lesoványodott már rég.
S ha már nem reszket a rideg hidegtől,
Öltögesd össze finoman sebeit
Apró, leheletvékony öltésekkel.
De óvatosan szúrd át! - ne legyen sok a heg rajta.
Végül hámozd le a kérgeit, s vigyázva hozd vissza - a kérgek védelmezték őt, s így mezítelenül majd rögtön elvérzik ha újra bántják.
Vedd el a lelkem s gyógyítsd meg. Addig eléldegélek nélküle, vidd fájdalmait, vidd reményeit is.
Ha visszahozod széttárom mellkasom, belehelyezheted, véres kezed könnyeimbe törölheted.
S onnantól ketten őrködünk a rehabilitált lelkem felett.
A találkozás
A hajának lobbanását a fodrász ollója előzte meg.
Kacér tekintetét a sminkes púderszínű ecsetvonása.
Egyszerű fekete vászon ruhája két barna öltéssel hullik le válláról.
Bugyiján borotva szaggatta vérpiros pöttyök.
Zihálás közben a kettétörött tükör
előre lecsókolt rúzsnyommal hever a padlón.
Szerelmes érintésért ujjai körömlakkba érnek-
Combjain vöröslő csíkokat hagyva emlékeztetőül, ha mégis megtörténne.
Karja nehézkesen tárul csak félig szélesre.
Vajon hány férfit ölelt egyre csüggedtebben?
Égette a vágy: könyvéből felpillantva most jöjjön a szerelem!
Nagyobb legyen mint bármelyik magasba lövő szikra-láng!
S lássa szépnek, pipacsmezőnek!
A csókja felhőt lehelljen, s a szellő hanyatt fektesse a tetejére.
A szelíd bárány szilaj lóvá vaduljon, s két melle engedelmesen terüljön a szétfolyt fehér patakkal áztatott pipacsmezőre.
A találkozást a készülődés előzte meg.
A könyvéből felpillantva észrevétlen, halkan mögé osont.
S a pipacsok helyett a sáros földúton menekülve futott.
Bugyiján sajgott a vérnyom, a tusvonal elmosódott, a karja csak lógott,
a gyönyör fehér patakja helyett a könnyei sós tengerében merült el.
Ma éjjel ne kérdezz. Nincs titkom. Nem loptam szerelmet, nem éltem vágyat.
Csak vártam, s a találkozás után gondosan betakartam ágyamon az egyetlen, magányos árnyad,
mely ma sem jött el...
Amikor megállt az idő
Kedves fotelomban ülve éreztem, ahogyan megáll az idő.
A fájdalom, miközben elszorította ereimben a vér útját,
egy könnycseppet taszított szemembe.
Lomha, sokáig elidőző könnycseppet.
Számban az ájulás előtti édeskés ízzel
-kint autó fékez, még tart az élet-,
de más inger nincsen.
Miközben a szív utolsó lüktetésére készül,
ujjaim még nyújtóznak, elérni, jaj de nagyon vágynak valamit!
Nem érzek ürességet.
A viselhetetlen teljesség ez.
És ölelés. Mindenek felett ölelés...
Ezért nyújtóztak ujjaim, elérni
- amikor megállt az idő - a kezed, még egyszer.
Azt mondod vágysz rám
s én úgy mondanám, vágyom rád én is édes -
de nem megy.
Most megrettensz egy pillanatra
süllyedni látszik a kishajó?
Végignézve magamon, félig gombolt ing helyett
szűk pólóm alá hívom a kezedet.
Hosszabb az út? badarság. De legalább
a szálak szakadnak: udvariasság törölve.
Elvagyok veled. Minek hajtana vágy,
falnak feszülve, add magad.
Minek hajtana vágy, bűntett
falhoz vágva, darabokban.
Leheletnyi élet amikor magadévá tettelek,
magamban sikoltottam, tedd meg végre!
Falnak fekve ne mulassz el hízelegni
magadnak és én is bókolok magamnak.
Mert már botladozva esengtem tőled vágyva,
hogy jó lenne már bárhol, fatönkre ereszkedve,
kávéházban, szegletekben, peremkerületben,
alábújva, fentebb mászva, rögökön visszacsúszva.
Akkor sem vagyok hajlandó megcsalni.
Száraz a szám. Kortyolgatnálak.
Ezek mind az ígéretek. Meg nem mentelek téged.
Nincs kiút. Látszólag nincs kiút?
Rossz a kedved, s nincs kedved hozzá?
Becsület vagy rátartiság?
Nyilván tetszettem, amikor felpofoztalak.
Nyilván tetszettél: na ülj az ölembe, mondtad.
Ezért fizetnek. Ezért tekeredik csípőm köré az áhítat.
Fél kézzel is kiemelsz már palástomból.
Szaporán ver szűk pólóm alatt a szeretlek élet.
Beszűrődik a harangszó. Itt biztonságban vagyok.
Eső lehet odakint. Kopogtatnak.
Nem nyitok ajtót, már nem bírok mozdulni.
Közben talán alszol, közben talán már úgy simogatsz
bénán hagyom és fogadkozom
összecsuklom és elköltözöl.
Felírod mivel tartozom.
Adósodként adom a tükörképet:
félig vagyok beléd felejtkezve, félig maradtam saját magam.
Egyszer még beszélek Veled, még ha félsz is, mélységtől, boldog merüléstől
szeretkezés közben, egyszer még, lemeztelenedve versben beszélek Veled.
Most helyettesítem a jelenlegi helyzetet.
A bizonytalant, a kételyt most a sorokkal helyettesítem.
A süllyedő látod sosem merül el.
Hangom cseng az utcasarkon:
A vékony jégtáblán megtennéd - e?
Akkor is, ha tiltod
Akkor is, ha tiltod
ha függőségnek nevezed is,
(szavaid felszínesek
napok óta nem írtál, nem olvastál engem
gondolataid is felszínesek.
Akkor is, ha tiltod
megőrülök érted.
Akkor is, ha tiltod
elmondom, hogy ez az utolsó pillanat.
Késve érkeztél, de kapaszkodj még föl,
hozzám, érj föl!
Most még elragadhatsz,
de utolsó, hogy borostás arcod
tenyeremben jobbra fordítom.
Akkor is, ha tiltod
vonul az ősz, hajtja a nyár és várja a tél
ropja táncát szemezve a szőlőföld
s nekem mindegy, hogy ez már nem szülőföld,
mindegy, hogy nincsenek zugok és folyópartok
csak forrás de a torkollásnak nincs még medre
akkor is a mi időnk: jaj neked múlt-futam!
Akkor is, ha tiltod
nyomorék szívem van, pusztulj! bennem
odaadó keserűség.
Bár ne ismételnéd újra:
elhagynál, ha lennék anyád,
véred, táplálékod nem lehettem
rám nem szorulsz, ez így értelmetlen.
Akkor is, ha tiltod
Azt hiszem ez az őrült szerelem.
Nem fáj korbács, akasztott szavak, nem fáj.
Tegnap hol voltál, nekem egyre megy,
utad merről nyílt, csak hozzám vezessen
mennyit szerettél, csak utolsó én legyek.
Utolsó idők hajnalán mellőled -
fogd majd akkor kezem (biztosan félek), így távoznék el.
39 sorban
Álmodom
a féltett vágyat.
Egy szigeten él,
s csóktalan porlad szerte mikor nem vagy.
De ma megláttam messzeséged:
a hajnal érces láncát elhajtva készültél rám.
Mögöttem lépdelsz:
tarkómon pilláid reszketését érzem,
ruhámon át fázós rabságod:
a férfi rabsága ez, s az enyém.
Nászunk forradalma a szabadságunk.
Sikollyá tör fel sóhajom,
érzem ahogyan nyelved a levegőt szítja.
A küszöbön ruhám már hamuként parázslik.
Most mögém ért a lelked is:
magadért szeretlek.
Erőtlenek ujjaim, mégis tigrissé szelídítelek.
Belém markol egy esztelen hullám
Valami fény szűrődik, gyönyörű szivárvány-
szemedből jő s térdre hív.
Remegsz, a forró vulkán kitörni kész.
még ne! kapaszkodj, megtartlak én.
Bókjaid félszeg bátorsággal töltenek:
éhező mellem most Téged táplál
Féktelenné tesz a belőle kicsorduló élet.
Szétesett perceket magadra emelve öltesz össze.
Nincs vége, eleje nem volt
bennem vágyad méhemig hatol.
Tenger vagy, zajló,
s én gyönyörödért hullámzom.
Elhagy az idő, kiált a némulat
Felejts el, Édes, hegylő fájdalmat!
Bújj a bőrömbe, izgass a vágyadnak
örömtől csurgó öleddel temess be!
s hálámul gyöngyként pattog combjaidon
szenvedélyem kicsobbant folyama.
Hazád vagyok
Otthonom mindened
Sorsunkban a béke közös áhítat
Neked
Ma úgy keltem fel, írok neki. Többek között keltem fel így. Ma kevésbé dideregtem, mint más reggeleken – kitárt ablaknál szoktam vacogni a paplan alatt, be nem csuknám – szóval kevésbé dideregtem.
Már tudom miért: vele voltam, simított, evett és nyalt. Én nem emlékeztem rá. De nem dideregtem, ezt megírta később. Hát így történt.
Persze ezektől az étvágygerjesztő szavaktól nekem is írnom kell. Lecsillapítani valahogy kitörni készülő vágyaimat, ha már nincs itt, ha már nem kínozhatom vele minden porcikáját az utolsó cseppekig.
Utóbb ölébe hajtottam fejem. Pajzán álmok nélkül is oda visz a vágy. Új álmot hajtó-szülő láz ez, mikor magára húz, hajamba túr, én még soha nem csókoltam senkit ennyire.
Néha kislányként állok előtte. Csodálattal nézem őt, s magamat. Nincs földöntúlibb érzés, mint szerelemmel vágyni valakire. Ez nem holmi combokat szétfeszítő szexuális vágy. Ilyenkor lágyan csüggünk a legvadabb szorításokon is, a leghangosabb kiáltásunk is szelíd, mézszínű pillanat.
Néha azon kapom magam, nevetek. Vagy már könnyem csókolja. Milyen az íze az öröm könnyének?
Néha éjjel korlátok nélkül tör rám az iránta érzett vágy, s mire feleszmélek, már nem tudom elfojtani őket. Ilyenkor felzokogok. Pár másodpercig tart csupán, de mintha évekig sírtam volna.
Nem is tudom, milyen egy bárka ringatása? S milyen a szilaj vadló vágtatása? E kettő között hánykódom, végletekig.
Most nem vagy itt. Tolvajként saját vágyam zabolázom meg. Fújd el a tollpihét. És érzem bőrömön a vágyad. Még sosem kívántam ennyire az ősz illatát. Ez már az igazi ősz? Az is eljő – felelhetnéd, akkor majd borzongva morzsolódik alattunk a szivárvány-avar.
Legtöbbet a tavalyi őszre gondolok, de már készülök az ideire. Vászoningbe öltöztetném. Fehér vászonba. Keményre vasalnám. Csak törjön darabokra minden ölelésnél! Mintázza beletört zöld fű, mosnám véresre sebzett ujjal, csak hozzám járna haza!
Beléfeledkeztem már. Holnap majd gazdagok leszünk. Én mindenem neki adom. Kivillan majd a mellem, hiszen őérte érettek. Lenyűgözve követem tekintetét, ahogyan zsákmányának néz. Ő nem elégszik a kikövezett úttal. Ő pontosan tudja, hová visz az ösvény is. Ő az, aki úgy markol, hogy nem fáj. Aki úgy harap, hogy nincs vérnyoma.
Titkos vágyaimat soha el nem mondanám. De ha én következem, néha fejem hátrahajtva könnyedén mosolygok rajta.
Beléültem. Belém hatolt. Az eszeveszett száguldás visz egyre beljebb, bennem. Anatómiai kirakó játék.
A legtökéletesebb illeszkedés. A legkiaknázatlanabb termékenység. Kilátástalan az élet: nélküle élni. Ujjai bennem járnak: hajamban, bőröm alatt, számban, pilláim között mielőtt elrejtenék combjaim. Csupa föld a körmeim alatt, mert kapartam a földet, mialatt vártam. Lassan érkezett el hozzám. Úgy fogott! Én szédültem. A pókháló ring felettem. Száraz a levegő, csak ő tajtékzik bennem. Már lefogott, mert szárnyaltam, nem maradhatok a földön, lankás az oldal, de most bármerre zuhanhatsz. Minden gátat áttört. Én nem hallottam sikolyom. De feszülten figyeltem az övét.
Nővé neki lettem. Emberré is vele leszek.
Mesélj nekem. Szép mesét. Érzéseim mélyen a legtisztábbak feléd. A legőszintébbek, és ártatlanabbak. Fehérek, ott, mélyen. A vágyaim sosem sötétlenek. Hát ezért nem szégyellem, kedvesem.